Kultúrpolitikai kiskáté, 2023. október

A PIM főigazgatói pályázatának kiírása után sokan megkerestek azzal a kérdéssel, hogy mit jelenthet ez, mire számíthat az írott kultúra. Mivel időigényes dolog ismételgetni a válaszokat privátban, inkább összeszedtem egy lapra azokat a dolgokat, amik jelenleg láthatók. Ez nem cikk, csak egy tájékoztató jegyzet, nem is adom oda lapnak, inkább felteszem a saját blogomra. (Egy csomó kérdésre nem tudom a választ. Amire igen, abban is tévedhetek.)

1. Kérdés: Mi történik?

Válasz: Semmi drámai. Az uralompárt kultúrpolitikája évek óta látványos fejlődési periódusban van, irányítási infrastruktúrája a fázispontokon újra- és újrastrukturálódik. Most egy következő imágója születik meg ennek a szerkezetnek, a stratégiai döntések és a szakmai felügyelet magasabb szintre kerülnek. (Ez a magasabb szint láthatóan a Magyar Kultúráért Alapítvány lesz.)

K: De akkor most Demeter Szilárd megbukott, vagy nem bukott meg?

V: Nem bukott meg. Csak véget ért a kultúrpolitikának az a szakasza, amelyben az ő esztétizáló, erős affektivitású (lánglelkű) kultúrafelfogása (és a nagyon is szabadelvű művészetképe) határozta meg az állami kultúraszervezést és -irányítást. Kiszámíthatóbb, a kultúrpolitikai célokat nem kijelölő, hanem végrehajtó (kevésbé önálló) vezető igénye látszik.

K: Jó, de mi lesz vele?

V: Nyilván lesz helye új az struktúrában is. Hacsak el nem lehetetleníti magát a pályázaton indulása körüli processzusban és kommunikációs csinnadrattában. Ezt a pályázatot nyilvánvalóan nem őrá szabva írták ki. Az sem teljesen elképzelhetetlen (bár alig valószínű), hogy végül ő marad a főigazgató, de a vízióit megvalósító kulturális vezetői szerepe biztos, hogy megszűnt. Ezzel párhuzamosan a kultúrharc romantikus korszaka is véget ért. Szigorúbb, racionálisabban mozgó, célelvűbben elnyomó kulturális irányítás jön.

2. K: Mi volt a baj Demeter Szilárddal?

V: Nem volt vele semmi baj. Egyszerűen csak útban van. Nyilván nem segítette a munkáját az, hogy a COVID-válság miatt a fontos programjainak egy jelentős része még nem tudott eredményeket felmutatni (leginkább csak szimbolikus, sok pénzt elköltő, de a társadalom kulturális környezetére kevés hatást gyakorló sikerei voltak, mint a Térey-ösztöndíj vagy a The Continental vagy a nemzetközi könyves vásári magyar részvételek finanszírozásának rendbetétele, vagy az intézményi rendszer kialakítása, felépítése, vagy a zenei vének tanácsa megszervezése). Azok a tevékenységek, amelyek ténylegesen hatni tudtak volna a hegemóniára, azok vagy nem képesek komoly érdeklődést felkelteni (például a Hajónapló/Hajógyár, a tehetséggondozó intézmény), vagy menet közben beletört Szilárd bicskája (például a Petőfi Media Group), vagy el sem indultak (például a közgyűjtemények programigényei és a művészek programkínálata közötti közvetítőrendszer – ennek, úgy hírlett, Szentmártoni János, a PIÜ/PKÜ akkori kárpát-medencei igazgatója lett volna a felelős vezetője, de a szisztéma nem állt fel, Szentmártoni azóta az államigazgatásba távozott, a Kulturális és Innovációs Minisztérium helyettes államtitkára lett). Eközben pedig felnőtt, és működésével nagyon látványos eredményeket ér el két másik kulturális erőközpont is, a Tombor András felügyelete alatt üzemelő MCC és a Schmidt Mária szellemi köréből kiépülő KKETTK Alapítvány. Ezek erősebbek, sikeresebbek, és stratégiai gondolkodásukban lényegesen szervezettebbek, mint az egyetlen ember elméjére és kreativitására felhúzott PIM-PIÜ-PKÜ intézményrendszer. Körbefolyták Demeter Szilárd befolyási övezetét, és az erőkülönbség most érvényesül menedzsmentileg is. Valószínűleg nem döntő, de érzékelhető körülménye a változásoknak az, hogy Demeter Szilárd szervezetei nagyon gyorsan elöregedtek (az intézmények az egyre nagyobb források mellett is egyre döcögősebben, lassabban végezték el feladataikat), az utóbbi évben több fontos vezető is távozott, és ezek összességében azt a képet alakították ki Demeter munkájáról, hogy elért képességei határára. (Az erősen centralizált struktúrák öregedési hajlamára én magam is felhívtam a figyelmét pár éve.)

3. K: De akkor egyáltalán, miért lehet még ott, ahol van?

V: Demetert (és általánosabban: az „erdélyi fiúk”-at, vagyis Demeter Szilárdot, Orbán János Dénest és Tímár Alpár Lászlót) a miniszterelnök felesége léptette színre a magyar kultúrairányításban nyolc évvel ezelőtt, az Orbán család belső bizalmi köréhez tartoztak, és ez nagyon erős mandátum egy olyan berendezkedésben, amiben élünk. OJD személyes botrányokban és a Magyar Időknél végzett tevékenységében égette el magát, Timár Alpár Lászlót a Rogán-adminisztráció távolíttatta el pozíciójából idén nyáron – Demeter itt is egyedül maradt, de direktben levenni a tábláról őt még Rogán sem merte.

4. K: Mi az a Magyar Kultúráért Alapítvány?

V: A MKA egy kulturális szuperintézmény, az ún. kimenekített állam (lásd: 7. pont) kulturális lába. A kormány hozta létre a 2021. évi XVI. törvény alapján, ez egy KEKVA, vagyis egy közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő, alapítványi formában. Az intézményt „a kultúrstratégiai jelentőségű tevékenységek finanszírozása, támogatása, az ilyen tevékenységet ellátó intézmények kiszámítható működtetése, valamint a kultúrstratégiai támogatások kedvezményezettjeinek tervezhető jövője érdekében” hívták életre. Az alapítvány kuratóriumának jelenlegi vezetője Demeter Szilárd, tagjai Békés Márton történész, Závogyán Magdolna államtitkár, Banai Péter Benő államtitkár, Kelemen László ügyvéd.

K: Kik ezek a kuratóriumban?

V: Békés Márton a KKETTK egyik emblematikus figurája, fontos ideológusa a rendszernek. Závogyán Magdolna az Állami Számvevőszék korábbi vezetőjének, Domokos Lászlónak a köréhez tartozik, tehetséges, nagy teherbírású, hozzáértő bürokrata hírében áll, a Békés megyei kulturális életből (a 2000-es években több olyan rendezvényen dolgoztam Békéscsabán, amelyekért ő felelt – jó emlékeim maradtak a munkájáról) érkezett a Nemzeti Művelődési Intézet élére, jelenleg Csák János minisztériumában dolgozik. Banai Péter Benő az államháztartási felügyeletet látja el az alapítványban, Kelemen László vagyonkezelési kérdésekkel foglalkozó szakjogászként valószínűleg amolyan "in house counsel"-ként működik a kuratóriumban. A szakmai szempontokat tehát Demeter, Békés és Závogyán képes érvényesíteni a vezetői testület működésében, de mivel Závogyán inkább szervezeti, üzemeltetési kérdésekben erős, a tartalmi-szellemi vezetés vélhetően Demeterre és Békésre marad. Kettőjük közül most Demeter helyzete fog változni. Az eredmény kalkulálható.

4. K: De mit akarnak ezek?

V: Nem akarnak semmit, végzik a munkájukat. Végre kell hajtaniuk a kultúrpolitikai programot, vagyis át kell alakítaniuk a civil kulturális hegemóniát úgy, hogy ez a furcsa, a civil közösségi uralmi viszonyokból álló hatóerő a nagyvárosokban, ahol erős a kulturális szövet, ne ellentartson az államhatalomnak, hanem konszenzusaival támogassa azt.

5. K: És akkor most erősödni fog a kultúrharc?

V: Ennek a változásnak nincs köze a kultúrharc intenzitásához, de az valószínűleg inkább enyhülni fog hosszabb távon, mintsem erősödni. Egyszerűen nincs ki ellen harcolnia az államnak, a rendszer a művészeket és a művészeteket folyamatosan elnyeli, bevonja, érdekeltté teszi, ellátja, és előbbiek segítségével a komfortos szintig elhallgattatja. Azt, hogy a művészeknek egy ennyire elnyomó rendszerben szükségszerűen dolguk van a politikával, és hogy a hegemóniaelméleti kutatások eredményei miatt a kulturális szereplők (így a művészek is) a korábbinál sokkal fontosabb szerepet kapnak a hatalmi dinamikákban, akár akarják, akár nem – ezeket még nem látta be a művésztársadalom. A művészi közösségek annyira tradicionalisták, hogy kívülről nem is mondhatja ezt el nekik senki, mert nem fogadják el mástól, csak saját maguktól a felismeréseket. Ezért látom különösen fontosnak Krusovszky Dénes sok éve folytatott, nagyon következetes felvilágostó munkáját ezen a területen.

6. K: Kire kell figyelni? Honnan látjuk majd, hogy „helyzet van”?

V: Helyzet már most is van. Az október 13-án benyújtott, az MKA törvényt módosító minisztériumi javaslat már hegemoniális kérdéseket érint. A módosítás látszólag ártalmatlan változást ír le: az MKA tulajdonába adja a Digitális Erőmű nevű közgyűjteményt. Csakhogy ez az intézmény egyben a közoktatás online tartalmi támogatását végző Digipédia adatbázis üzemeltetője is, ezzel a következő generáció elsajátított kulturális kódjaira és jövőbeni konszenzuskészségeire döntő hatást képes gyakorolni. Ha a kérdés a médiára vonatkozik, akkor L. Simon László megszólalásaira érdemes figyelni. Ő nem tagja a kultúrstratégiai vezetésnek, de ambíciói láthatóan továbbra is vannak, és közösségi médiás közleményei, cikkei sokszor közvetetten informálnak kormányzati szempontokról, illetve többször érkeztek tőle a kulturális irányítás lényeges feladataival kapcsolatos meglátások (legutóbb ő vetette fel, hogy a közkönyvtári rendszer működtetését alapjaiban kell átgondolni – nem csodálkoznék azon, ha a közgyűjteményi működés tartalmi-ideológiai érintettségű stratégiai döntései hamarosan az MKA-hoz kerülnének).

7. K: Mi az a kimenekített állam?

V: Világjelenség, hogy az elmúlt 30 évben a nagyvállalatok folyamatosan kimenekülnek az állami ellenőrzés alól. Az adózás elől offshore paradicsomokba menekülést követően saját törvényeket, saját fizetőeszközt, saját kvázi erőszakszervezeteket, saját szociális intézményrendszert és efféléket hoztak létre, leginkább non-territoriális államokként működnek. Ennek a perverz folyamatnak a végjelensége az, a hibrid rezsimekben megfigyelhető folyamat, hogy már az állam is kimenekül az állami ellenőrzés alól. Állami feladatokat, állami erőforrásokat, állami intézményeket szerveznek ki (Magyarországon alapítványokba). Miért teszik ezt? Azért, hogy a minimális közösségi ellenőrzés lehetősége is megszűnjék a közösségi vagyon kezelése fölött. Mit mutat ez a folyamat? Azt az alapvető igazságot, hogy a posztmodern politikai konglomerátumok ma már valójában maguk is korporációk (vagyis gazdasági képződmények, nem politikai szervezetek). A spektakuláris kapitalizmus itt is érvényesíti egyik alaptranzakcióját: a termelés és annak reflexiói között már nincs különbség, ezek csupán ugyanannak a valaminek a különböző aspektusai.