Kincskereső játékból a generációs lázadás regénye

Ez a szöveg egy első, informáló jellegű interjú az EPIC második, Elmék labirintusában című részéről. Szpisják Blanka készítette. A poszt SPOILER besorolása: 4/10 (bizonyos pontjain spoileres, a történet lényeges fordulatairól nem árul el információt). A poszt elolvasása ennyi időt igényel: 6 perc.

Sádiék a felnőttek világát folyamatosan kinevetik, mert az végtelenszer ostobább, sekélyesebb és primitívebb annál, mint amit ők képviselnek. Az EPIC protointelligens főhősei semmi tisztelnivalót nem látnak a szüleik által ellenőrzött valóságban. Aljasságot, lebutított propagandát és egy agyonmérgezett Földet kapnak a szüleik nemzedékétől, mást nem. Egy szétbarmolt világot. Ezek okos gyerekek, átlátják, hogy a szülők generációja kudarcot vallott. A szerzőt Szpisják Blanka kérdezte az EPIC - Elmék labirintusában című kalandregényről.

Hat évvel az első rész után írtad meg az EPIC folytatását. Mire a könyvesboltokba kerül, hét is lesz az. Bornak túl sok, konyaknak túl kevés lenne ennyi érlelés. Tudom rólad, hogy gyorsan írsz, akkor mi tartott ilyen hosszú ideig?

Hát, nem az érlelés, az biztos.

Szokták mondani, hogy semmilyen prózai munka, sőt, semmilyen történet nem tud létezni konfliktusok, és a konfliktusok létrehozta krízis nélkül. A történet mint olyan ezeknek a konfliktusoknak a feszültségterében tud csak létezni. Azt hiszem, a saját, való életbeli krízisem (annak megélése, a megküzdési kényszer élménye) kellett hozzá, hogy visszaüljek egy olyan munkába, amelynek a konfliktus a lényege. Az EPIC folytatásának az első két fejezetét hat évvel ezelőtt írtam le, három évvel ezelőtt hozzáírtam még kettőt, de nem épült tovább. Csapody Kinga, a kiadó vezetője gyakran, khm... ösztökélt, hogy dolgozzak a könyvön. Enélkül nemigen ment volna. A fennmaradó 13 fejezetet egy nagyon intenzív időszakban, 2021 nyarán, pontosan 11 nap alatt ütöttem be a gépbe.

Kizárt! Ez nyilván valami szimbólum, Paulo Coelhóról lehet tudni, hogy mindig tizenegy nap alatt írja a könyveit. Amit te pontosan tudsz, hiszen Coelho magyarországi kiadója voltál sokáig.

Semmi kamu! Nincs is rá szükség, én nem az egész könyvet írtam 11 nap alatt, szó sincs róla, hogy olyan koncentráltan tudnék dolgozni, mint a brazil mester. Hiszen mondtam, bennem hat évig forgott ez a dolog, próbálkoztunk egymással, a szöveg meg én, hol megtolva, hol elengedve a másikat. Aztán, amikor az élet pofon csapott, vagy legalábbis kimozdított azokból a rutinjaimból, amikkel helyettesíteni tudtam az írást, akkor ott maradtunk kettesben, egymásnak ezzel a szöveggel, és nem volt hová elmenekülni előle. A második naptól már élveztem is, egy hét múlva függőjévé váltam, a tizenegyedik napra pedig kibomlott belőle egy nagyon vérbő kalandregény, aminek ugyanakkor, beletaláltál, akaratlanul is lett egy szimbolikus rétege.

Az első rész, akkor még gyerek olvasói időközben felnőttek, mára egyetemisták vagy fiatal dolgozók lehetnek. Szerinted visszacsalogathatók még a folytatásra?

Az ilyen praktikus kérdésekbe szerzőként igyekszem nem belefolyni, gondolkodjon ezeken a kiadó (amikor kiadóként dolgoztam, magam is sokszor törtem hasonlókon a fejem). De konkrétan a kérdésben megfogalmazottak miatt két okból sem aggódom. Egyrészt már az első részt is felerészben nem gyerekek olvasták, hanem a tizenéves korú gyerekek még mindig fiatal vagy fiatalos szülei. Működött felnőtteknek is. Ha ezt sikerült megtartani a második részre, akkor az egyetemisták gond nélkül visszacsatlakozhatnak a sztorira. Másrészt meg, nyilván lesznek új olvasórétegek, mostani kamaszokból, serdülőkből. A Menő Könyvek a második résszel együtt az elsőt is kiadja újra.

A második rész cselekménye néhány hónappal az első rész zárójelenete után veszi fel a fonalat. Szilveszter előtt egy nappal egy Balaton parti villában találkozunk a főhősökkel. Miközben a világnak, a karakterek tulajdonságainak van egy erős folytonossága, az olvasó megdöbbenve tapasztalja, hogy a Röfi nevű szereplő teljesen kifordult magából. Káromkodik, mint egy kocsis, szívja az orrát. Mintha nem ő lenne. Már-már a nyomdafesték-tűrési határon mozognak a gesztusai. Átgondoltad ezt?

Nem pont ezt gondoltam át, persze. Vagy legalábbis nem így, nem innen megközelítve. A sztorit három főkonfliktus és egy mellékszál mozgatja, ezek miatt cselekednek a szereplők, ezek a konfliktusok határozzák meg, hogy mit AKARNAK ezek a gyerek. A főkonfliktusok közül kettő belső, az adott szereplő lelki vagy más módon privát életében megjelenő konfliktus. Röfi közvetlenül az első rész után egy egészen szélsőséges nyelvet beszélő, vad életmódot folytató szubkultúra, a gengszter rap, az utcai hiphop vonzásába kerül. Amikor a második rész elkezdődik, már épül be a személyiségébe ennek a közösségnek a nyersessége, a nagyon durva nyelve, ugyanakkor a kristálytiszta becsületkódexe is. Az erőszakos nyelv mögött egy kevéssé szofisztikált, de az értelmiségi környezetben megszokottnál sokkal egyértelműbb és sokkal parancsolóbb betyárbecsület van. A sztoriban több ponton is döntő jelentőségű, hogy Röfi úgy néz ki, úgy is beszél, mint valami csövesbánat a Magdolna utca környékéről, de soha nem enged a 48-ból. Ahogy a szcéna egyik slágerének szövege mondja: „Nem számít más, csak, hogy fain vagy, vagy szar ember.” Amit te olvashattál, az már a szerkesztett verzió. A „rendezői” változatban ennél is sokkal szélsőségesebben (és autentikusabban) beszél Röfi. Szerintem különben jól áll neki ez a keménység, miközben a fejlődésének az iránya a történeten belül mégiscsak az, ahogyan végül kinevelődik a keménykedésből is, a trágárságból is.

Ebben az értelemben ellentétes utat jár be Márkó, akit pont olyannak látunk viszont a második rész elején, mint amilyenként elbúcsúztunk tőle az első rész végén, a budakalászi kőbányában, de a belső konfliktusai a történet végére nagyon megváltoztatják. A legjobban szerettem Sádi és Zuzu, a regényben mellékszálként megjelenő vonzódástörténetét. Ahogyan a megélt helyzetekből, a véletlenekből épül közöttük valami nagyon személyes dolog. És, persze, mindezeket elnyomja, leuralja és ledarálja az a tényleg durva külső konfliktus, amivel a társaságnak együtt kell szembenéznie: a támadás és az emberrablás.

Gengszter rap? Ne viccelj már, ismerjük egymást jól. Hét éve nem láttalak zakó nélkül nyilvánosan megjelenni. Mi közöd neked a raphez, az utcagyerekekhez?

A gengszter rap nekem a suttyóság világát, a falusi gyerekkorom világát jelenti. Sose voltak beilleszkedési szorongásaim a nagyvárosban, engem elkerültek ezek a krízisek. Valószínűleg sokkal stabilabban vagyok fafejű, minthogy elfogadási dilemmákkal ki lehetne billenteni. Viszont a gyerekkoromnak ez a nagyon direkt környezete hiányzik, és a gengszter rapben, a hardcore-ban megtaláltam valamit ebből. Nem most, hanem tíz éve. Azóta foglalkozom a szcénával nagyon lelkesen, ismerem a színteret hallgatóként, meg közel mentem annyira a szereplőkhöz is, hogy, mondjuk, az akkori vezérbika, Busta Zsolti könyvét én adtam ki pár éve. A rap faterral (és Horváth Gergellyel) hónapokig dolgoztunk a projekten.

Azért szeretem ezt a világot, mert itt minden pontosan azt jelenti, amit szó szerint jelent. Ha egy rapper azt mondja, „belebaszok a fejedbe”, akkor tudható, hogy bele akar baszni a fejedbe. Az üzleti életben, ahol hosszú évek óta dolgozom, egy csomó elfedő, elmaszkoló mechanizmus működik nyelvben is, gesztusokban is, tettekben is. Különben azt is nagyon élvezem, de kell mellé ez a kiismerhetőbb inercia. Bár mára a rap is erősen színházasodik, az is igaz. Egyre több a bohóc, a profi alakoskodó, de nekem ez még mindig egy jó nyelvi környezet, szeretem.

Ahogy szeretem zakós létezést is. Az egy másik világ. Egy üzleti tárgyaláson nem nagyon térhetsz el a dresszkódtól. Nem gyávaságból nem térek el, hanem praktikum okán. Ha nagyon másképpen nézek ki, mint a szokásos, akkor nem arra figyelnek, amit mondok, hanem arra, ahogyan megjelentem. Márpedig egy tárgyaláson azt akarom, hogy semmi ne vonja el a partner figyelmét arról, amit mondok. Meg jól is érzem magban inges-zakósan, nekem ez nem jelmez. Más kérdés, hogy valamivel azért jelezni akarom, ki vagyok, milyen. Ezért varratok. A tetoválás az én identitásjelzésem. De annyi engedményt azért ebben is tettem, hogy olyan helyeken vannak tetoválásaim, amiket az ing takar.

Különben bizonyos értelemben mégis lebuktattál. Írás közben, meg más munka közben is folyamatosan zenét hallgatok. Az EPIC írása alatt, ez már az első résznél kialakult, egyetlen dal ment, loopolva, végtelen lejátszásra állítva. És az, bizony nem gengszter rap volt. Meg nem is hiphop egyáltalán. Hanem egy nagyon oldschool drum’n bass. Alapvetően oldschool csóka vagyok. Meg eléggé oldy is lassan…

A válasszal ugyan nem győztél meg, de a regény egyik fejezete egy egészen infernális környezetben, egy klipforgatáson játszódik, és amikor azt olvastam, el tudtam fogadni valósnak, meg el is borzasztott az erőszakosságával, a szexizmusával és azzal, ahogyan ebben a világban az elitiskola tanulói alkalmazkodva próbálnak életben maradni. Szóval ez nekem működik. Olyannal viszont még nem találkoztam, hogy tizenöt éves gyerekek ennyi ideig a szüleik nélkül tudnak maradni. Eléggé regényes túlzás.

Dehogynem találkoztál. Találkoztál ilyennel A legyek urában, a Harry Potterben, máshol is. A nagyobb gyerekek világa eleve akkor válik igazán izgalmassá, akkor kap téteteket, amikor olyan helyzetbe kerülnek, hogy el kell kezdeniük a saját szabályaik szerint játszani. Egyébként nem olyan hosszú ideig maradnak magukra. A regény cselekményideje négy nap, ebből kettőt töltenek teljesen kívül a rendszeren, és azt sem azért, mert a felnőttek annyira hagyni akarják ezt, hanem azért, mert a gyerekek a saját, morális döntésük után szembe fordulnak a szüleik valóságával, kvázi megszöknek, kilépnek az ellenőrzött területről, a radar alatt mozognak. És közben a felnőttek világát folyamatosan kinevetik, mert végtelenszer ostobább, sekélyesebb és primitívebb annál, mint amit ők képviselnek. Az EPIC protointelligens főhősei semmi tisztelnivalót nem látnak a szüleik által ellenőrzött valóságban. Aljasságot, lebutított propagandát és egy szétcseszett, agyonmérgezett Földet kapnak a szüleik nemzedékétől, mást nem. Egy szétbarmolt világot. Ezek okos gyerekek, átlátják, hogy a szülők nemzedéke (érted, a mi nemzedékünk – a nagyobbik fiam épp tizenöt éves) kudarcot vallott. Nem kérhetnek számon semmit a gyerekeiken, mert a saját dolgukat végletesen elszarták, minden téren. A regény gyerekei ebben a második részben is egy kincskereső játékba kerülnek: meg kell oldaniuk egy nagyon bonyolult, nehezen kiismerhető helyzetet, meg kell találniuk a kincset, ami ezúttal az egyik barátjuk. De ahogyan ezt teszik, azzal végrehajtják a generációs lázadást. És a szereplők nem úgy lázadók, mint Márai regényeiben vagy a Szíriusz kapitányban vagy akár a Harry Potterben. Ezek a srácok úgy lázadók, mint Greta Thunberg: a szülők hazugságait hazugságnak tekintik, nem fogadják el a felnőttek szabályait kötelezőnek, mert nem találnak ezekben semmi tiszteletre méltót. Egyedül a tudáshoz és a szellemtörténet hagyományaihoz hűek, ezeket tisztelik. És járják a saját útjukat, nem foglalkozva semmivel, nem engedelmeskedve semminek, ami azoktól az elhiteltelenedett emberektől jön, akik olyanná tették a világot körülöttünk, amilyen. Szerintem igazuk is van.

Wilhelm Laura felvétele